Schriffert úr a gyulai talicskás ember

Halálának 20. évfordulójára - Pénzes Sándor

Egy ember, akinek alakja emlékké vált, jelenségének „lenyomata” tovább él azokban, akik valaha  látták az öreget gyulai utcákon foltos, rongyos ruhákban talicskát tolva. Története több annál, mint gondolnák. Schriffert úrról csakis a tisztelet hangján lehet beszélni, egy olyan ember volt ő, aki hitt valamiben, bízott valamiben, fogadott valamit, és e szerint élt. Társai és kora fájdalmát is magán viselő sors az övé, mely mégsem a feladásról szólt, hanem az egyre keseredő reményről, és a magasztosan konok tiszta lélekről. Saját szabályai szerint élt, komoly lelki és testi erőpróbák érték, mint sorstársait. A legendák egy része, melyek róla terjedtek, megalapozottak voltak. Kevesen vannak, akik kapcsolatba léphettek vele, akiket közel engedett magához.

Fotó: MTA archívuma, mely nyomtatásban megjelent a HAJSZOLT Hírlapban 1996-ban

Schriffert Antal 1912. január 16-án született Braun Anna és Schriffert Mátyás gyermekeként. Édesapja kőműves volt, ő maga ácsnak tanult. Két fiú és egy lány testvére érte meg a felnőtt kort. Fiatal korában szülei szőlőjében és földjein dolgozott. Szülei halála után a  családi házuk, mely a Kis utcában volt, eladásra került, majd öccsével nővéréhez és sógorához költözött az 1930-as évek közepén. Hamarosan elveszítette két testvérét, öccse a háborúban esett el, bátyja pedig a „málenkíj robotban” halt meg, ahova 1945. januárjában őt is elhurcolták  Majd két évig ette az orosz kolhoz és szénbánya keserű kenyerét a többi sváb sorstársával együtt.
Hazatérése után a szülőktől örökölt saját szőlőjét és földjét művelte, melyből szerényen élte mindennapjait. A termelőszövetkezetbe nem lépett be, semmilyen papírt és nyilatkozatot soha nem volt hajlandó aláírni.
A belső török-zugi lakótelep építése miatti kisajátítások következtében elvesztette utolsó magántulajdonát, a kedvenc szőlőjét. Életét, mint sorstársai életét is megannyi szomorú esemény kísérte.  Szőlőjének, földjének elvesztése után napszámból tartotta fenn magát, majd később rendszeres segélyre szorulva próbált megélni. Ebben az egyre jobban ellehetetlenülő élethelyzetben melyeket a fájó lelki sebei még jobban nehezítettek, elkezdődött a „rongyos ember” korszaka. Óriási foltokból összevarrt ruhákban, szakadt gúnyákban, nadrágokban, fejendővel és gumicsizmával rótta útját. Így ment a piacra, így közlekedett, az emberek előtt így mutatkozott.

Fotó: Herczeg Gábor

Amit sokan csak legendának hittek, igaz volt: „Addig nem veszem le magamról a rongyos ruhát, amíg az oroszok bent vannak az országban!”
Nővére és sógora halála után az 1970-es évek közepén, a ház ahol  lakott eladásra került, ezért neki innen mennie kellett. A szőlője kisajátításakor korábban kapott összegből Sióréten vett magának egy kis tanyát. Itt továbbra is segélyből élt nagyon szerényen, amit göngyölegek eladásával próbált kiegészíteni. A városba vaskerekű, megpakolt talicskával közlekedett rongyos ruhában. Ekkortól kezdődött a „talicskás ember” korszaka.
Külseje lázadás volt a világ ellen, nem törődött a megbotránkozókkal, a lebeszélőkkel, a segítséget felajánlókkal. Kevés emberre hallgatott, nehezen lehetett meggyőzni bármiről is. Saját törvényei, szabályai szerint próbált élni. Soha nem volt nős, soha nem ivott. Ruhája alatt, -melyet sokan nem gondoltak volna-, egy tiszta lelkű és ápolt ember rejtőzött, akit csak igen kevesen ismerhettek közelebbről. Mindig önellátó volt, magára főzött, mosott, még korábban a nővére házában is. Templomba nem járt, a papokkal nem szimpatizált. Kerülte a tömeget, a nyilvánosságot, a hivatali ügyintézéseket, a fotózást. Terjesztették róla, hogy megjelenése csupán álca és valójában gazdag, ezzel szemben szegény, a világgal mindig elégedetlen ember volt, de szerette a gyermekeket és azokat akik őt nem szólták meg. Azokkal a személyiség jegyekkel amelyekkel Ő rendelkezett, nem  lehetett meggazdagodni.
Volt olyan időszak, amikor várta az emberektől, hogy segítsék, később elfogadott meleg ruhákat, élelmet. Sok segítő emberrel találkozott.

Fotó: K.Z.

Egyik rokonától elfogadta a rendszeres tevőleges segítséget, de függetlenségét soha nem adta fel, gondnokság alatt nem volt, otthonba nem akart menni.
A közösségi törvényeket, szokásokat nem szívesen fogadta el. Bár ügyes ember volt, mégis már egészen fiatal korában is sokszor elkerülte az iskolát, jobban érezte magát egyedül a Körös parton, a természetben. A „málenkíj robot”-ban is inkább aludt a szabadban, mint közös helyen.
Nem bízott az emberekben, ok nélkül is vitatkozott, vagy nem köszönt az ismerősöknek, még az unokatestvéreinek sem. Bezárkózott, nem szerette ha kérdezték. Munkahelye nem volt.
Mégis időnként, ha jó emberekkel találkozott, hosszasan elbeszélgetett.
Ő az a típus volt, akin nem, vagy csak nagyon nehezen lehetett segíteni. Saját törvényei szerint élt becsületesen, nagyon tisztességesen, nagyon szerényen. Senkiéhez soha nem nyúlt, ritkán kért, inkább csak várt, reménykedett, de kiutat soha nem látott és tanácsot sem fogadott szívesen.
A rendszerváltás neki későn jött, már nem nagyon hitt az egészben. Egyre gyengébb lett, az utolsó 1-2 évben már nem járt be a városba.
A talicska elnehezült, már nem gördült soha többé a város utcáin.
1993. március 23-án, kórházban meghalt. Temetéséről egyik rokona gondoskodott.
A németvárosi temetőben alussza örök álmát, maga után hagyva egy nehéz korszak fájdalmas életének emlékét.

2013. március 22.


U.i: Köszönöm az önzetlen segítséget Balla Tibornak, akinek gyűjtő és kutató munkája nélkül nem jöhetett volna létre a fenti írás és köszönöm a Tóni bácsi életének részleteit feltáró hölgynek a személyes találkozásokat, kéziratot, melyek gerincét adták a megemlékezésnek, valamint a fotók készítőinek a megjelenéshez való hozzájárulást.
 

Pénzes Sándor