Első vándor fotókiállítás

Szokatlan helyszínen és környezetben tartottam első vándor fotókiállításomat. A megnyitóra senki nem jött el, pontosabban a kutyusom igen, de őt nem ez, hanem a barangolás érdekelte. Számára sajnos nem idegen a leteremtett teremtés látványa, naponta jön velem erdei sétákra, folyamatosan óvnom kell őt. Szerencsére a várost sok zöldterület övezi. Wanda nem érti, hogy egy erdőben, miért kell lépten- nyomon irányt változtatni, megfordulni, elkerülni egy jónak ígérkező csapást.Azért vittem a képeim a természetbe, hogy megmutassam a lakóinak, hogyan is élünk mi, milyen szép a mi épített környezetünk, élőhelyünk, hogy lássák, rendben tartjuk a várost.
Nem hittek nekem. Igazán nem is voltak kíváncsiak. Úgy éreztem, azt sem értik, mit keresek én is ott, miért nem megyek vissza oda, ahonnan jöttem? Olyan volt, mintha a fák törzsén és a kipattant rügyeken gyöngyöző páracseppek az erdő reményt vesztett könnyei lettek volna. Még a tavaszi madárcsicsergés sem enyhített fájdalmán. Nem hisz már bennünk az öreg. Megértettem. Leszegett fejjel, röviddel a kiállítás megnyitó után össze is pakoltam. Úgysem jön már ide senki, vagy ha mégis, valami másért.