gyula fotó

Emberi történet Gyergyószentmiklósról

Nem mindennapi találkozásban volt részem, Erdély egy nagyon távoli pontján. Utam során sokszor megállok fotózni, olyan is előfordult már, hogy elhaladtam egy érdekes épület, esemény vagy életkép mellett, és néhány száz méter után mégis visszafordultam.   Gyergyószentmiklóst elhagyva, egy nagyon szépen faragott kapualjban a padon idős bácsik ültek. Elhaladtam előttük és arra gondoltam, milyen jó lenne kicsit megállni a székelykapu előtt, elmondani nekik honnan jöttem, néhány szót váltani, adni nekik az otthonról hozott gyulai kiadványokból. Ha már eljöttem ilyen messzire, és megnézem gyulaiként e vidéket, lássanak ők is városomról valamit, ezért átadtam nekik egy-egy fényképes anyagot, amit a Gyulai Turisztikai Hivatal állított össze az útra. Szívesen vették a kis ajándékot. Kisvártatva a kapuban megjelent egy idős néni az unokájával, akikkel szintén szóba elegyedtem. Hamar kiderült, hogy gyulai kötődésük van és nem is akármilyen.

Az unokája Burján Hajnalka, aki a képen is látható, súlyos rendellenességgel született. Beszélni nem tudott még nagyobb gyermekkorában sem. Nehezen illeszkedett be a környezetébe. Szülei útra keltek, hogy segítsenek neki orvost találni. Egy budapesti klinikán említették nekik, hogy Gyulán van egy intézmény, ahol kifejezetten ilyen jellegű esetekkel foglalkoznak és biztosan tudnak majd segíteni Hajnikán is. Összegyűjtötték az iskoláztatáshoz szükséges anyagiakat, megkeresték az intézményt és megszervezték a kislány gyulai taníttatását. Hajni és a nagymamamája hálásan és boldogan küldte üdvözletét a Harruckern János Közoktatási Intézmény Gyógypedagógiai részlegében dolgozóknak. Ők voltak azok, akik megváltoztatták a kislány életét, megtanították beszélni, írni, olvasni. A nagymama hosszan mesélt az életükről, a román forradalom idején átélt megpróbáltatásokról, a "mégis Erdélyt" választásról. Ma már egyedül el tud menni vásárolni, természetesen a családja mellett él, akik segítenek neki mindenben.
Különös élmény volt számomra, hogy egy ilyen találkozással térhetek haza és büszkén hallottam, hogy a gyulai gyógypedagógusoknak ilyen messzire eljutott jóhírük. Öröm volt látni a könnyektől meghatott boldog nagymamát és unokáját.


Amikor azt halljuk, nincsenek véletlenek, elgondolkozunk. Talán igaz lehet, talán nem. De vajon véletlen-e egy ilyen találkozás? Mennyire valószínűtlen, hogy épp egy olyan intézmény egykori lakójával találkozunk Gyulától több száz kilométerre gyulaiként a hegyekben? Ez nekem ajándék volt. Tőlük. Vagy a "nincsenek véletlenektől".

Pénzes Sándor

Ajánlat