Gyulai időrabló történet

Egy monitor előtt töltött este után sétára indultam, gondoltam teszek egy kört hétköznapi esős estén a belvárosban. Kedves helyeimen szívesen időzöm, ekkor az órámat sem figyelem, nem kell odaérnem sehova, telefonom kikapcsolva, csak a város van meg én. Az eső szemerkél, az utcán alig jár valaki.
 

Csend van, a szökőkutak elsimultak, tükörként mutatják a körülöttük lévő várost. Egy óra séta e nagy világ  kisvárosában, Gyulán. Számtalanszor bandukoltam már ugyan azon azt útvonalon, mégis szeretem újra megtenni, újra megérinteni a tárgyakat, körbejárni a világórát. Itt sokszor elgondolkodom magán az időn. Mi is az egyáltalán, kinek mennyi van belőle, és épp mire szánja?  Ez a mi időnk, ez a mi terünk, ez a mi óránk. Közelebb lépek. Nézem, ahogyan az éjszakában csillog a számkorong, alatta  olvasgatom a feliratokat: Sydney, London, Kamcsatka, Gyula. Most látom csak: valaki leszedte, elvitte már sokadjára a számokat.Leszedte, letörte. A te tereden, a te órádról és az enyémről.  Így múlik az idő. Az óra forog, de nem a mi időnket mutatja. Ez nem a mienk. A mi időnket elvitte valaki. Volt rá neki...

Pénzes Sándor