Erdélyi bivalyok

A hegyek lábánál.
Gyulától nem messze.
Amikor átlépem a határt Erdély felé és meglátom a hegyeket, egyre jobban magam mögött hagyva az alföldi tájat, izgalom lesz úrrá rajtam, várom az újabb kalandot és talán nem tévedek, ha azt mondom, így volt ez a túratársaimmal is. Valami olyan érzés fog el, mint amikor a vágyakat kezdi felváltani a beteljesülés élménye, vagy legalábbis az afelé vezető út ígéretekkel teli izgalma.
A Bihari-hegyek lábánál óriási csordákban legelő állatokkal gyakran találkoztunk, melyek lassan, komótosan néha közúton, vagy azt keresztezve haladtak a tűző napon a legelőkre, dagonyázó helyeikre, ahol tócsákban hűsöltek nyári melegben. Ilyet mifelénk nem lehetett látni, épp ezért felbecsülhetetlen érték, élmény volt az, hogy néhány tíz kilométert kellett csak megtenni és beléphettünk egy másik kultúrába.
Amikor először készítettem fotókat ebben a témában a digitális fotózás korszakának kezdetén, a meglévő gépemmel messziről fotózni nem lehetett állatokat. Egy módja volt csak közel kerülni a bivalyokhoz: a hason csúszás.
Nagyon kíváncsi voltam hogyan dagonyáznak, mekkora tócsákban hűsölnek. Karnyújtásnyira akarta kerülni hozzájuk. Ez persze nem teljesen sikerült, de azért a lehetőtérségekhez képest elégetetten tápászkodtam fel és követtem őket beljebb és beljebb az útról már nem látható hűsölő helyükre.
Egy kis múltidézés bivalyokkal abból a korból, amikor a 4 megapixeles-es felbontás nagynak számított és az azóta már elfelejtett smart media kártya 16MB(!)-os kapacitását kihasználva kellett olykor egyre lejjebb tekerni a felbontást, hogy még több kép születhessen. (ez fotósoknak elég informatív adalék)
A képek között nagyon régi és újabb fotók is láthatóak. Mindezek a fotók 1,5 órás utazással elérhető bihari tájakon készültek.
A határhoz közeli hegyek lábához érkezve sokszor úgy érzem magam, ott vagyok, ahonnan bármerre indulok érdekes helyekre juthatok. A hely és az ottaniak tiszteletével nézek előre, hagyom magam mögött a tájat. Olyan mint amikor azt érzi az ember, nincs rossz irány, ezért is -némi túlzással- mindegy merre indulsz.
Szinte kivétel nélkül megtaláljuk közös nyelvünket az ottaniakkal, legyen az román, vagy magyar. Ezt a nyelvet mindenhol beszélik a világon és mindenhol ugyan azt jelenti. Így hívják: mosoly. Románok és magyarok. Amikor kint járok kapok egy-egy ajándék pillanatot az élettől. Ahol búcsúm után a pásztor hölgy és a kutyája egymásra néz, nem tudom másnak nevezni. A fűben guggolva a gépem elkattintva köszönetet mondok.



















